Elgondolkoztam. Mint szülő, mint olyan, akinek sok pedagógus rokona, barátja van, mint gyerek – ami valamikor voltam. Most nem akarok azzal jönni, hogy bezzeg az én időmben… Meg persze ne menjünk visszafele, hisz a világ fejlődik. Na de milyen irányba?
Elgondolkoztam, mint szülő. Két fiút neveltem fel, és nevelek még kicsit ma is. Elképzelni sem tudom, hogy ilyesmire vetemedjenek. (No persze tudom én, hogy a gyerekek olyat is csinálnak, amit mi szülők remélünk, hogy sosem.) Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy van két rendes, intelligens fiad, de kitudja milyen lányokat hoznak majd a házhoz. Mondjuk ezt akár nyílt fenyegetésnek is vehettem volna,. A gyermekeimet én neveltem. Bízom bennük. Bízom az értékrendjükben, az igényességükben, a választásukban.
Én azt vallottam mindig, hogy nekem a tanár akkor szóljon, ha a fiam nem jár be az iskolába, ha rongálja az iskolát, ha verekszik, ha cigizik a wc-ben, ha visszabeszél a tanároknak, ha tanulási gondok vannak. Az összes többit oldják meg. Szaladgál a folyosón, beszélget az órán, ezeket ott és azonnal kell orvosolni..
Sok nagyszerű tanár tanította és tanítja ma is a fiaimat. Olyan emberek, akiket minden gyereknek kívánok. És érdekes ezek a tanárok szigorúak, tudnak fegyelmezni, de szeretik a gyerekeket, emberként bánnak velük, és viszont is ezt kapják. Ilyen esetekben a szülőknek könnyű a dolga. Nem kell hangoztatni, hogy tiszteld a tanárt, meg a tanárnak igaza van, stb.
Van azonban, mikor már semmilyen púder nem segít. Ahogy nő a gyerek, úgy ismeri fel, hogy a tanár... hát, hogy is mondjam... nem gyerekek közé való. Megkockáztatom emberek közé sem. Hiába volt minden kísérletem, hogy a tanárt „eladjam” a gyereknek, mikor vízzel spriccolták le egyik társukat és az igazgatóhelyettes azt találta mondani, hogy „szarházi genyók”. A gyerek nem halt meg, mégcsak meg sem sérült, nagyon vizes se lett, csupán játszottak. De ilyet mondani nem játék. Ugyanez a tanár rendszeresen lehülyézte a gyerekeket az órán, tehetségtelennek titulálta. Hogy mondjam a gyermekemnek, hogy rendes ember ő, csak biztos kicsit ideges volt. Egy 13-14 éves gyereknek hiábavaló propaganda. Egy másik tanár tehetetlenségében az órán visítva rázott meg egy gyereket, és aki nevetni mert azt kizavarta. Pedig nem lábbal rugdosta és vascsővel fenyegette, „csak” beszélgetett az óráján. Egy harmadik tanár csak akkor akarta elvinni a fiamat és máik négy gyereket osztálykirándulásra, ha mi is megyünk és vigyázunk rá. Az első döbbenet után a férjem megkérdezte mi az oka? Melyek azok a tényezők, ami miatt gyerekünket a különösen veszélyes tanulók közé sorolta? A válasz minket is megdöbbentett: beszélget az órákon, és vicces megjegyzései vannak. Ennyi. Gondolkoztunk is sokat, hogy elég-e a szobafogság, vagy kajamegvonást is alkalmazzunk.
A gyerekek gyerekből vannak, és mint a kisoroszlánok, próbálgatják a körmüket. Megérzik a gyenge ellenállást, mindegy, hogy szülő, vagy tanár. És a gyerek kegyetlen, ki is használja azt. Lehet, hogy „csak„ beszélget az órán, de lehet, hogy lábbal rúg a tanárba. Az, hogy melyiket választja, már neveltetés, vérmérséklet kérdése, amit otthonról hoz. És persze a környezeté, a haveroké, akik cinkosok voltak ez esetben.
Azt mondják nincs a tanárok kezében fegyelmező eszköz. Igen, nincs nádpálca, sarokba állítás, pajeszhúzogatás. De ott van a legfőbb fegyelmezőeszköz maga a tanár. Van olyan, aki ha csak a folyosón közeledik, elhallgat az osztály, és van, akit akkor se vesznek észre, ha már üvöltve ott áll a tábla előtt, és elkezdené az órát.
Ezért hát egyetértek az igazgatónővel abban, hogy ezzel a tanárral ezt meg lehetett tenni. Lehet ő a fizika nagy tudású doktora, mint tanár gyenge, hiszen mint tudjuk nem ez volt az első eset. De nem értek egyet az igazgatónővel abban, hogy ezt így el is mondta. Hol a lojalitás? Saját fészkébe csinálni nem szép. Ha tudott róla – márpedig tudott – mért nem intézték el iskolán belül? Ő már látott ilyen videót. Meg akarta várni a sorozat végét? Gondolta majd jön Bruce Willis, és megold mindent. Hát nem jött. Neki kellett volna megoldani.
Egyetértek a Magyar Szülők Országos Egyesületének elnökével. A gyerekeinket átadjuk nevelésre az iskolának, a tanároknak. De mindegy, hogy erős vagy gyenge a tanár, ő hozott anyagból dolgozik. Mint mikor nagyanyáink összegyúrták, kelesztették, megformálták a kenyeret, majd elvitték megsüttetni. Vagy szép és ropogós lett, vagy megégett, de, hogy milyen ízű, az otthon dőlt el. A finom és szép kenyér közös munka volt. A rendes, intelligens, okos gyerek is közös munka eredménye kell, hogy legyen.
De nem értek egyet a Magyar Szülők Országos Egyesületének elnökével abban, hogy a szülőknek semmi felelősségük, mihelyst a gyerek átlépi az iskola küszöbét. Mondom, a gyerek hozott anyag, csak ahhoz lehet hozzátenni, és sajnos elvenni is belőle. Ma, amikor szülők is vernek pedagógusokat, akkor mit higgyen a gyerek? Ő csak meglóbálja a vascsövet, majd apuék elintézik a többit? Az én gyerekem itthon biztos nem dicsekedett volna azzal, hogy a tanár átültette másik padba, mert beszélgetett. Pedig nemrég ilyenért is lökdöstek meg igazgatót. Vagy mint egy testnevelő tanár rokonom mesélte, hogy mikor a síró diáktól többedszeri megkérdezés után sem tudta meg mi a gond, azt találta mondani neki, hogy: ne hisztizz, mond el mi a baj, mert így nem tudok segíteni. Válasz: szülők reklamáltak, igazgató felelősségre vont, amiért nyilvánosan megalázta a gyereket. Kérem akkor itt a szülőkkel is baj van. Ezek azok a kategóriák, amik „nem is tartoznak rám”. Ezt intézze el az iskola. Ültesse át másik padba, adjon neki plusz feladatot, feleltesse, ha beszélgetni akar. Én se kérek segítséget a tanártól, ha itthon nem tesz rendet a szobájában. Vannak azonban olyan dolgok, amiket együtt kell megoldanunk. Iskolának, szülőnek közösen. De nem anyázással, nem úgy, hogy lehülyézzük a gyereket, és nem úgy, hogy behúzunk egyet a pedagógusnak.
Az iskola jó makettje az egész társadalomnak. Ott is, mint ma az országban az embereknek jogai vannak, a kötelezettségei homályba vesznek. Mit látnak gyerekeink? Sztrájkolunk, tojásokat dobálunk, ordibálunk egymásra, utcakövekkel dobálózunk, autókat borogatunk, kukákat gyújtogatunk, nekimegyünk a rendőrnek. Mindezt ahogy mondják, „békésen”. A gyerekeken meg csodálkozunk tágra nyitott szemekkel. Kire ütött ez a gyerek?
