Nahát

Töredelmesen bevallom, hízott libamájat ettem, augusztus 20-án. Nem volt az ünnephez semmi köze, annál több viszont szegény libákhoz. Mentségemre szolgál, nem én sütöttem, és már akkor is nehezen ment le a torkomon ...a harmadik adag. A tápláléklánc magasabb fokán állván, megtehettem. A libának ugyanúgy nem volt beleszólása, mint ahogy én is hiába tiltakoznék, egy tigris karmai között.

Sajnos a bűntudat függönyén keresztül is éreztem, milyen finom is volt fokhagymásan, puhára sütve. És most ennek vége. Nincs többé hízott libamáj, libacomb.

Meghallgathattuk a tévében, amint a Libaszakszervezet önkéntes elnöke (Gergely Zsófia) teljes mellszélességgel kiáll a libák mellett, a kacsákról nem is beszélve. Mit neki a több évszázados hagyomány, mit neki, hogy „A hazai baromfiipar egyik legjövedelmezőbb ágazata a foie gras termelése”, mit neki, hogy „Magyarország a második legnagyobb hízott máj termelő a világon, Franciaország után” (idézetek Gergely Zsófia által ajánlott honlapjukról), mit neki, hogy cégek mennek tönkre, mit neki, hogy emberek maradnak munka nélkül. Egy a fontos a Liba. Ő járt a helyszínen, beszélt a libákkal, és a kegyetlen, libakínzó emberekkel.

Össze is állítottak egy kampányfilmet, ahol érzelemtől fűtötten, drámai zenével kísérve bemutatják a liba halálát. El kell ismerni profi munka, tán még Sutyika se csinálta volna jobban, sőt Csajkovszkíj is elbújhat hasonló vizi szárnyasával. Láthatjuk, amint a csapzott, ketrecbezárt állatoknak menekülni sincs esélyük a gonosz ember elől, aki jön, és töm. Várjuk a happy end-et, hogy valaki (talán Gergely Zsófia) beúszik a képbe, és ment, de csak a szomorú végkifejletet látjuk, a halott libákat.

A filmmel „csak” két hiba van. Az egyik, hogy mindent be lehet mutatni több oldalról. Persze nem egy gasztronómiai műsorra gondolok, ahol ízlésesen tálalt libamáj fölött élvezkedő éhes emberek nyalják a szájukat- ez még szerintem is túlzás. A másikprobléma a filmmel, ami a riportban is elhangzott, hogy nem mai a film, kb. 5 évvel ezelőtti módszereket mutat be. De ez persze a Négy Mancs alapítványt, és Gergely Zsófiát sem zavarta.

Több cikket is elolvastam ez ügyben, hátha meggyőznek, és a Libának adok igazat. De sajnos nem a libamájtól undorodtam meg.

„A kampány egyik komoly sikereként 2006 végén Ausztriában és Németországban a Spar hálózat üzleteiben, valamint a REWE csoport (Billa, Bipa, Merkur, Penny stb.) Európa szerte lévõ összes üzletében visszavonták a kacsa és libamáj termékeket polcokról, leállították a töméssel készült termékek forgalmazását.

Legalábbis a magyar termékek forgalmazását. Mert Franciaországban önkéntes etikai kódex szabályozza a libatömést. Ott nemzeti és gasztronómiai örökség része lett a libamáj.

Persze, értem én mit mond a Négy Mancs, hogy ebben semmi különös nincs, és, hogy Franciaországgal szemben azért nem léptek még fel, mert ott nincs irodájuk, és, hogy ők állatvédők, és kikérik maguknak. De hát nagy az isten állatkertje,

Magyarországon is akartak egy ilyen etikai kódexet, de az alapítvány ezt nem fogadta el. Se vascsővel, se gumicsővel, se etikai kódex-el, se EU szabvánnyal ne tömjük a libákat, mi magyarok.

A liba haszonállat.:

„a szaporításra nem használt, hanem meghatározott gazdasági hasznáért (hús-, tej-, gyapjú-, erőtermelés stb.) tartott állat. A haszonállatokat gyakran céltudatos tenyésztési eljárással (keresztezéssel) állítják elő.”

Én meg ember vagyok, és hasznosítom. Persze lehet libamáj nélkül is élni, de minek? Lehet védeni az állatokat, de inkább szeressük. Nem csak enni gondoltam. Az emberi sorsok sem egyformák. Az állatok között a libának rosszabb sors jutott. Hogy ezen túl nem eszem libamájat? Nem ígérhetem. Lehet, hogy még ritkábban, mert a drágább franciát kell megvennem, vagy meg kell várnom, míg a liba megtömi saját magát. Horn Péter akadémikus szerint hajlamos rá.

A riportban Gergely Zsófia azt mondta, elérték, hogy Európában nincsenek táncoló medvék!! Helyettük vannak táncoló emberek, meg munkanélküli emberek. Lehet őket is vinni a táncoló medvék közé rehabilitálni. /veit/

Elképzeltem, amint férjemmel egy békés vasárnap reggel fekszünk az ágyban. Én forró kapuccsínót kortyolgatok, ő olvasgat mellettem. Tekintetünk huncutul összevillan, és ugyanaz jut az eszünkbe: csináljunk népszavazást!

Már csak azt kell kitalálni, most mi ne legyen. Mondjuk ne fizessünk adót…vagy ne legyen drágább a benzin, no meg a gáz se…vagy ne legyen szemétégető…vagy ne zárjanak be kórházat…ne járjanak ritkábban a buszok...ne zárják be az utas nélküli vasútvonalakat…a lényeg, hogy ne. Az emberek nem szeretnek fizetni, többet meg pláne. Sokan meg dolgozni se szeretnek, hát nem is teszik. (Még mielőtt valaki reklamál, nem róla beszélek, de biztos ismer olyat) Akkor lehet győzni egy népszavazáson, ha a megfogalmazott mondat a mit ne szószerkezetre épül. Sokkal nehezebb kitalálni mi legyen. Azon többet kellene gondolkozni. Igaz legutóbbi népszavazáskor úgy fogalmaztak, hogy az igen jelentette a nemet, és fordítva. Néhány megzavarodott honfitársunk azóta is gondolkozik, hogy akkor most 1-es, 2-es, vagy x?

Szóval legyen népszavazás. És a nép, az istenadta nép, megy szavazni. Szerintem telepíteni kellene szavazóurnákat, hiszen egyre gyakrabban lesz rá szükség. Akármelyik kisebb-nagyobb csoport (zöld, kék, piros narancssárga, fehér, fekete), akármikor kitalálhat valami jó szavazásra érdemes témát. A telepített szavazóurnákat aztán mondjuk havi  rendszerességgel lehetne üríteni. Van erre már több cég is. Jönnek, és kiürítik a szemetet…jaj bocsánat, a szavazatokat. 

Persze nem lenne akkora tömeg az urnák körül, ha csak az szavazhatna, aki viseli vagy viselte a köz terhét. Mi itt Közép-Európában, 10millió szakértő országa vagyunk: - bár nem értek hozzá, de véleményem van, beleszólási jogom meg már hogyne lenne. Most például az egészségügyről, meg a biztosítóról. Hát, hogy ne legyen. Ja, hogy mi ne legyen? Több biztosító. Vagy több pénztár? Vagy egészségügy? Mindegy. Ne legyen. Ja meg már nem is lesz, akár ikszelek, akár nem? Mindegy akkor se legyen. Se most se még három évig, sőt örökkön örökké…ámen!

A népszavazás kitalálójának neve, pedig fennmarad az utókor számára potom 4 milliárdért.  Létrehozott valamit, Jobban megmozgatta az embereket, mint Béres Alexandra.  - Mert végre valaki kíváncsi a véleményemre. A család már úgyse hallgat meg. Na itt most megmondom a frankót. -  Az átlagembertől mikor kértek utoljára aláírást a rajongók? Úgy van! A legutóbbi népszavazást megerősítő aláírásgyűjtéskor.

Szakértők, és főokosok pedig mikor nyilatkoznak? Utána. Utána elmagyarázzák miért volt felelőtlen, miért nem kellett volna, mennyit ártott, és: jaj istenem milyen sokba került. Javaslom szavazzunk arra, hogy még előtte tudjuk meg miért is kell szavaznunk. Hátha nem teszünk saját magunknak keresztbe. Ezzel az „oda-oda, meg-meg vissza” stílussal nem jutunk messze.

Látom a jövőt. Gyerekeink az óvodában, a demokrácia jegyében és az állampolgári jogaikkal élve megszavazzák, hogy most akkor se kakaóscsigát, se brióst, se vajaskenyeret. És az óvó néni nem mondhatja - hát akkor éhes maradsz büdös kölke. Neki ki kell találnia a „lekvároskrumplit”. Különben jön a sztrájk, meg a tüntetés.

Még jobb lenne azonban, ha a legközelebbi szavazás nem arról szólna, hogy mi ne legyen, hanem, hogy mi mindent tehet együtt két egymást szerető, egymást megértő ember anélkül, hogy népszavazási javaslatot nyújtanak be. /veit/

Egy gyerek bántott egy tanárt. Riportert, pedagógust, pszichológust, és szakértőt hallottunk már ezügyben csodálkozni, megdöbbenni, skandalumot kiáltani, de mindenesetre hozzászólni. Van, aki szerint a szülők, van aki szerint a tanárok, mások szerint az oktatáspolitika és az egész társadalom hibás.  

Elgondolkoztam. Mint szülő, mint olyan, akinek sok pedagógus rokona, barátja van, mint gyerek – ami valamikor voltam.  Most nem akarok azzal jönni, hogy bezzeg az én időmben… Meg persze ne menjünk visszafele, hisz a világ fejlődik. Na de milyen irányba?

Elgondolkoztam, mint szülő. Két fiút neveltem fel, és nevelek még kicsit ma is. Elképzelni sem tudom, hogy ilyesmire vetemedjenek. (No persze tudom én, hogy a gyerekek olyat is csinálnak, amit mi szülők remélünk, hogy sosem.) Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy van két rendes, intelligens fiad, de kitudja milyen lányokat hoznak majd a házhoz. Mondjuk ezt akár nyílt fenyegetésnek is vehettem volna,. A gyermekeimet én neveltem. Bízom bennük. Bízom az értékrendjükben, az igényességükben, a választásukban.

Én azt vallottam mindig, hogy nekem a tanár akkor szóljon, ha a fiam nem jár be az iskolába, ha rongálja az iskolát, ha verekszik, ha cigizik a wc-ben, ha visszabeszél a tanároknak, ha tanulási gondok vannak. Az összes többit oldják meg. Szaladgál a folyosón, beszélget az órán, ezeket ott és azonnal kell orvosolni..

Sok nagyszerű tanár tanította és tanítja ma is a fiaimat. Olyan emberek, akiket minden gyereknek kívánok. És érdekes ezek a tanárok szigorúak, tudnak fegyelmezni, de szeretik a gyerekeket, emberként bánnak velük, és viszont is ezt kapják. Ilyen esetekben a szülőknek könnyű a dolga. Nem kell hangoztatni, hogy tiszteld a tanárt, meg a tanárnak igaza van, stb.

Van azonban, mikor már semmilyen púder nem segít. Ahogy nő a gyerek, úgy ismeri fel, hogy a tanár... hát, hogy is mondjam... nem gyerekek közé való. Megkockáztatom emberek közé sem. Hiába volt minden kísérletem, hogy a tanárt „eladjam” a gyereknek, mikor vízzel spriccolták le egyik társukat és az igazgatóhelyettes azt találta mondani, hogy „szarházi genyók”. A gyerek nem halt meg, mégcsak meg sem sérült, nagyon vizes se lett, csupán játszottak. De ilyet mondani nem játék. Ugyanez a tanár rendszeresen lehülyézte a gyerekeket az órán, tehetségtelennek titulálta. Hogy mondjam a gyermekemnek, hogy rendes ember ő, csak biztos kicsit ideges volt. Egy 13-14 éves gyereknek hiábavaló propaganda. Egy másik tanár tehetetlenségében az órán visítva rázott meg egy gyereket, és aki nevetni mert azt kizavarta. Pedig nem lábbal rugdosta és vascsővel fenyegette, „csak” beszélgetett az óráján. Egy harmadik tanár csak akkor akarta elvinni a fiamat és máik négy gyereket osztálykirándulásra, ha mi is megyünk és vigyázunk rá. Az első döbbenet után a férjem megkérdezte mi az oka? Melyek azok a tényezők, ami miatt gyerekünket a különösen veszélyes tanulók közé sorolta? A válasz minket is megdöbbentett: beszélget az órákon, és vicces megjegyzései vannak. Ennyi. Gondolkoztunk is sokat, hogy elég-e a szobafogság, vagy kajamegvonást is alkalmazzunk.

A gyerekek gyerekből vannak, és mint a kisoroszlánok, próbálgatják a körmüket. Megérzik a gyenge ellenállást, mindegy, hogy szülő, vagy tanár. És a gyerek kegyetlen, ki is használja azt. Lehet, hogy „csak„ beszélget az órán, de lehet, hogy lábbal rúg a tanárba. Az, hogy melyiket választja, már neveltetés, vérmérséklet kérdése, amit otthonról hoz. És persze a környezeté, a haveroké, akik cinkosok voltak ez esetben.

Azt mondják nincs a tanárok kezében fegyelmező eszköz. Igen, nincs nádpálca, sarokba állítás, pajeszhúzogatás. De ott van a legfőbb fegyelmezőeszköz  maga a tanár. Van olyan, aki ha csak a folyosón közeledik, elhallgat az osztály, és van, akit akkor se vesznek észre, ha már üvöltve ott áll a tábla előtt, és elkezdené az órát.

Ezért hát egyetértek az igazgatónővel abban, hogy ezzel a tanárral ezt meg lehetett tenni. Lehet ő a fizika nagy tudású doktora, mint tanár gyenge, hiszen mint tudjuk nem ez volt az első eset. De nem értek egyet az igazgatónővel abban, hogy ezt így el is mondta. Hol a lojalitás? Saját fészkébe csinálni nem szép. Ha tudott róla – márpedig tudott – mért nem intézték el iskolán belül? Ő már látott ilyen videót. Meg akarta várni a sorozat végét? Gondolta majd jön Bruce Willis, és megold mindent. Hát nem jött. Neki kellett volna megoldani.

Egyetértek a Magyar Szülők Országos Egyesületének elnökével. A gyerekeinket átadjuk nevelésre az iskolának, a tanároknak. De mindegy, hogy erős vagy gyenge a tanár, ő hozott anyagból dolgozik. Mint mikor nagyanyáink összegyúrták, kelesztették, megformálták a kenyeret, majd elvitték megsüttetni. Vagy szép és ropogós lett, vagy megégett, de, hogy milyen ízű, az otthon dőlt el. A finom és szép kenyér közös munka volt. A rendes, intelligens, okos gyerek is közös munka eredménye kell, hogy legyen.

De nem értek egyet a Magyar Szülők Országos Egyesületének elnökével abban, hogy a szülőknek semmi felelősségük, mihelyst a gyerek átlépi az iskola küszöbét. Mondom, a gyerek hozott anyag, csak ahhoz lehet hozzátenni, és sajnos elvenni is belőle. Ma, amikor szülők is vernek pedagógusokat, akkor mit higgyen a gyerek? Ő csak meglóbálja a vascsövet, majd apuék elintézik a többit? Az én gyerekem itthon biztos nem dicsekedett volna azzal, hogy a tanár átültette másik padba, mert beszélgetett. Pedig nemrég ilyenért is lökdöstek meg igazgatót. Vagy mint egy testnevelő tanár rokonom mesélte, hogy mikor a síró diáktól többedszeri megkérdezés után sem tudta meg mi a gond, azt találta mondani neki, hogy: ne hisztizz, mond el mi a baj, mert így nem tudok segíteni. Válasz: szülők reklamáltak, igazgató felelősségre vont, amiért nyilvánosan megalázta a gyereket. Kérem akkor itt a szülőkkel is baj van. Ezek azok a kategóriák, amik „nem is tartoznak rám”. Ezt intézze el az iskola. Ültesse át másik padba, adjon neki plusz feladatot, feleltesse, ha beszélgetni akar. Én se kérek segítséget a tanártól, ha itthon nem tesz rendet a szobájában. Vannak azonban olyan dolgok, amiket együtt kell megoldanunk. Iskolának, szülőnek közösen. De nem anyázással, nem úgy, hogy lehülyézzük a gyereket, és nem úgy, hogy behúzunk egyet a pedagógusnak.

Az iskola jó makettje az egész társadalomnak. Ott is, mint ma az országban az embereknek jogai vannak, a kötelezettségei homályba vesznek. Mit látnak gyerekeink? Sztrájkolunk, tojásokat dobálunk, ordibálunk egymásra, utcakövekkel dobálózunk, autókat borogatunk, kukákat gyújtogatunk, nekimegyünk a rendőrnek. Mindezt ahogy mondják, „békésen”. A gyerekeken meg csodálkozunk tágra nyitott szemekkel. Kire ütött ez a gyerek?